Tudom, hogy kissé későn, egész pontosan egy héttel később eszméltem fel, mint kellett volna. A késés ellenére, bízom benne, hogy nem lesz haszontalan ez a kis szösszenet a Hálaadásról és a pulykáról.
A hálaadás (Thanksgiving) egy olyan időszak az amerikai emberek életében, amikor mindent félretesznek, és pár napot hálaadással és ünnepléssel töltenek. Az ünnep története 1620-ig nyúlik vissza.
Ez volt az az év, amikor több, mint száz ember, akik megkérdőjelezték az anglikán egyház hitének alapelveit, áthajózott az Atlanti-óceánon, hogy letelepedjen az Újvilágban. Ezek a kivándorlók, akik az Újvilágban kerestek és találtak jövőt maguknak (mai nevén Massachusettsben) igen nehéz körülmények között kezdték el új életüket: rendkívül hideg tél sanyargatta őket, kevés volt az élelmük, legyengültek és sokan meghaltak, a tavaszt csak a 102 bevándorlónak mintegy a fele érte meg. A következő évben a wampanoag indiánok megtanították őket a növénytermesztés és a vadászat helyi fortélyaira, így ősszel már bőséges termést takaríthattak be. Örömük és hálájuk kifejezésére a telepesek ünnepséget rendeztek, amelyre William Bradford, Plymouth kormányzója a környékbeli indiánokat is meghívta. Az igazi hálaadás napja, amelyen Isten jóságát köszönték meg a telepesek, 1623-ban volt, a két hónapos szárazság végén. Ezután kezdett kialakulni az a tradíció, hogy hálát adjanak Istennek, amikor például jó termésük volt, vagy egy háborúban győzelmet arattak. 1777-ben a Kontinentális Kongresszus a Saratoga városánál aratott, csodával is felérő győzelem után meghirdette az első országos amerikai hálaadás napját. 1789-ben pedig Washington elnök is számos nemes érvet fogalmazott meg a közös hálaadás és imanap mellett, például, hogy Isten „megvédelmezte az ország népét, és kegyelmesen gondoskodott róla, mielőtt még egy nemzetté lett”, vagy hogy „nagy nyugalmat, egységet és bőséget élvezhettek”. A hálaadás napját, amely a jókedvről, az ajándékozásról, a családi együttlétről és a közösségi imáról szól, 1863 óta november negyedik csütörtökén ünneplik az Egyesült Államokban. A ma már inkább világinak tartott hálaadás 1941-től kezdődően lett hivatalos nemzeti ünnep.
A köszönetnyilvánítás Isten felé különböző módokon manapság is megmaradt a novemberi ünnepen. Egyházi és vallási szervezetek hálaadással kapcsolatos rendezvényeket tartanak, és karitatív tevékenységeket folytatnak az ünnepnap előtti vagy utáni hétvégéken. A karácsony után második legnépszerűbb családi ünnep az USA-ban. Több millió amerikai indul útnak ilyenkor, hogy otthon együtt tölthesse a napot a családjával. Sok otthonban tartják a hagyományt, ami azt jelenti, hogy imát mondanak az étkezés előtt vagy után.
A hálaadást néha „pulyka napnak” (Turkey Day, T-Day) is nevezik.
Feljegyzések alapján azt lehet tudni, hogy amikor a telepesek először ültek le vacsorázni a wampanoag indián törzs tagjaival, marhahús és szárnyas volt a vacsora. Bár az nem derül ki egyértelműen az írásokból, milyen szárnyast kínáltak a vendégeknek, egy Edward Winslow nevű zarándok feljegyzései szerint a vacsora előtt pulykavadászatot rendeztek. Itt még nyilván (egyébként repülni is képes) vadon élő pulykákról volt szó, melyek Amerika őshonos állatai. A pulyka vad változatát az aztékok háziasították díszes tollazatának felhasználása miatt. A spanyol hódítók Mexikóból hozták magukkal az Újvilágból Európába. Számos pulykafajta kitenyésztése után az Egyesült Államokba már e háziasított európai fajták érkeztek (vissza) az 1630-as években.
Állítólag maga a hálaadás ünnepét 1863-ban kitaláló Benjamin Franklin jelentette ki, hogy az ország valódi jelképei a pulykák, de végül a címerbe, és az Egyesült Államok jelképeként a kopaszfejű réti sas került be. A (ma már háziasított, repülni képtelen) pulykáknak nem maradt más dicsőség, mint a hálaadási vacsora főszerepe.
A hagyományos hálaadás napi menü legfontosabb eleme a pulyka. A filmekből mindenkinek ismerős a „családfő felvágja a sült pulykát”-jelenet, a szárnyas az egyike annak a bizonyos 115 milliónak, amelyik nem részesült az elnöki kegyelemben. A „töltelék” a nevével ellentétben nincs beletöltve a pulykába, és rendszerint almás-fahéjas-gesztenyés-diós-gombás-almás-kolbászos-szalonnás püré, a hozzávalók természetesen szabadon variálhatók. A krumplipüré, az áfonya- és az édeskrumpli-szósz kötelező, a desszert pedig általában a sütőtökpite, vagy gyakorlatilag bármilyen sütőtökből készült édesség. Minden családnak megvan a saját kedvenc receptje, és minden egyes fogás magában foglalja a tradíciót, de egyben a tradíció egyéni csavarintásait is.
Manapság nálunk is egyre népszerűbbek, és egyúttal egyre vitatottabbak is a tengerentúlról beszivárgó ünnepek, lsd. Valentin Nap, Halloween, Black Friday és a most ismertetett Thanksgiving. Őszintén szólva én nem túlságosan rajongok egyikért sem. Azonban egy finom vacsora, amelyet esetleg megfejelünk egy szépen megterített asztallal, kis névkártyákkal a meghívottak számára, az évszaknak és az alkalomnak megfelelô díszítéssel, valamint az asztal körül helyet foglaló családtagokkal és barátokkal, máris jó úton vagyunk, hogy megünnepeljük a saját hálaadás napunkat! De ne feledjük, bármi legyen is a menü, a legfontosabb hozzávaló maga a hála. Az életért, az egészségért, az anyagi ellátásért, a szívünkhöz közel álló emberekért. A hála és a köszönetnyilvánítás nem Amerikából származik, hanem egyenesen a szívünkbôl. És ez olyasmi, amit bárhol a világon meg lehet ünnepelni.
Ez aztán tényleg RULEZ!
Köszönöm.
Andi, ezt nagyon jó, hogy így megírtad!